Megcsókoltam. Semmi vadállati, a szám épp hogy súrolta az ajkait. Még ott, abban a pillanatban elemeztem a csókot: a lehetséges reakcióit, a lehetséges értelmezését, a hogy a borzongás végigfut a bőrömön, a másodperceket, az ajkam érintése és a szeme kinyitása között.
Rám mosolygott. A szavai gúnyosak voltak, de a hangja gyengéd:
- Ez minden? – Újból az ajkához ért a szám, de ezúttal egészen más volt. Hat éve váratott magára. Narancs és vágy ízét éreztem a csókomtól életre kelt ajkán. Az ujjai végigfutottak a halántékomon, és a hajamba túrtak, mielőtt átölelte volna a nyakamat. A keze élő volt és hűvös a bőrömön. Vad voltam és szelíd, egyszerre szaggatott ronggyá és gyűrt a létezésbe. Emberi életemben először nem kószáltak el a gondolataim, hogy dalt írjanak, vagy elraktározzák a pillanatot, hogy később felidézhessem. Életemben először
itt voltam
és nem máshol.
Aztán kinyitottam a szemem, és csak Grace volt meg én – semmi más, csak Grace és én -, ő összeszorította a száját, mintha a csókomat tartotta volna magában, én pedig magamhoz öleltem a pillanatot, amely olyan törékeny volt, akár egy kismadár a tenyeremben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése