Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem,
Most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem.
Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem,
De őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem.
Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért,
Tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért.
Mindig is a kacérság volt a szemedben, de nem vettem komolyan,
A kedved ide-oda csapongó volt, hol ilyen, hol olyan,
Olyan felelőtlenül dobtál el egyik napról a másikra,
Akár egy hamvadó cigarettát a zöldellő pázsitra.
De Téged nem érdekel, amit érzek, mert az önzőséged elvakít,
Minden köteléket elvágtál, ami tőlem elszakít.
Eltaszítanám az életem, ha ehhez elég bátor lennék,
De csak a gondolattal játszom, hogy a tollal olyat tennék,
Hogy mielőtt befejezem ezt a levelet előtte átszúrnám a gigám,
És így megszűnnének az érzéseim és vele minden hibám!
De nem! Továbblépve megőrzöm örökké a nevedet,
És talán Te is rájössz ki vagyok, ha olvasod ezt a levelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése